- Friss Hírek
- A lábnyomról / kislábnyomról
- Rezsicsökkentés gyorstalpaló
- Erdő is, Energia is
- Másfélfokos életmód
- Másfélfokos blog
- Kislábnyomos életmód
- Kislábnyomos életmód - gyűjtemény
- Kislábnyomos életmód - videók
- Kislábnyom tippek
- Kislábnyom tippek - gyűjtemény
- Kislábnyom Hírek
- Érdemes rápillantani
- Szezonális szemezgető
- Igazságosság ökológiai korlátok közt
- EnergiaKözösségek
- Közösségi Energia - Gyűjtemény
- Hasznos eszközök
- Letölthető anyagok
- Kislábnyom Hírlevelek
Fosszilis energiát eszünk?!
Ahányszor csak arról beszélünk, hogy a helyi élelmiszer vásárlásával erőforrást takarítunk meg, megszólalnak az egyet-nem-értők. Végül is, az új-zélandi Lincoln Egyetem kutatói bizonyították, hogy az Egyesült Királyságba szállított új-zélandi báránynak a karbon-lábnyoma mindössze 688 kg/tonna, addig a helyben nevelt bárány lábnyoma 2.849 kg/tonna. (Új-Zélandon például kétségkívül sokkal kevesebb műtrágyát használnak...) Aztán ott van a kaliforniai eper, amiről kiderült, hogy sokkal hatékonyabb Kaliforniában termelni, mint helyben (azaz Angliában), mert így intenzívebben, és az üzemanyag, tőke, gépek és egyéb erőforrások szempontjából sokkal hatékonyabban lehet termeszteni.
1. A hajóval való szállítás problémája
Annak, hogy a hajóval történő szállítás ma annyira olcsó az az egyik oka, hogy az üzemanyagnak, amit a hajók használnak, még csak most kezdjük igazán megérteni a negatív környezeti hatásait - kiderült például, hogy az olcsó, magas kéntartalmú üzemanyagot használó hajók közül mindössze 15 a legnagyobbak közül kb. annyi szennyezést produkál, mint a világon ma közlekedő 760 millió személyautó.
A bárányhús szállítása csak azért tűnik tehát jobbnak, mert nem tartalmazza azokat a negatív hatásokat, amelyeket a rossz minőségű üzemanyag égetésekor keletkező korom és egyéb szennyezések okoznak. Ha ezekkel is számolnánk, nem kizárólag a karbon-lábnyomot vennénk figyelembe, az angol bárányhús mindjárt nem tűnne annyira rossz választásnak.
2. A műtrágyázás problémája
Paul Kedrosky közgazdász kiszámolta, hogy 1 tonna műtrágya gyártásához kb. 950 m3 földgáz szükséges. Jelenleg, ez nem túl drága, köszönhetően a palagáznak, és egyén nem konvencionális fosszilis erőforrásoknak (amelyeknek egyébként sok negatív környezeti hatása van, ld. pl. a Greenfo cikkét).
Emellett ott van a foszfor-csúcs problémaköre is. Foszfor nélkül a növénytermesztés nem lehetséges. Élelmiszer-rendszerünk azért működik, mert tudunk műtrágyát gyártani földgáz és különböző helyekről származó guanó felhasználásával. Ám egyre közelebb kerülünk a foszfor kitermelési csúcsához, és fennáll annak a veszélye, hogy nem lesz elegendő belőle. 150 évvel ezelőtt viszonylag egyszerűen megoldották ezt a problémát: összegyűjtötték a farmok körüli közösségekben keletkező emberi ürüléket és vizeletet, és visszajuttatták a földekre. Ám a csatornázás (és a sok könnyen hozzáférhető lótrágya) eredményeként ennek a gyakorlatnak véget vetettek. Ahelyett, hogy ma szó szerint értékes anyagokat húzunk le a WC-n, megfelelő kezelés mellett hasznosíthatnánk azokat a helyi mezőgazdaságban, és nem lenne szükségünk műtrágyákra és bányászott foszfátokra.
Egy újra-lokalizált élelmiszer rendszer egy újra-gondolt csatorna-rendszerrel, amely leválasztja és összegyűjti a vizeletben található foszfort, lecsökkentené a földgáz iránti igényt két szempontból is: nem lenne szükség rá, mint nyersanyag, és úgy sem, mint üzemanyag, amelyet a foszfornak és magának a gáznak a szállításához használnak. Svédországban már tesztelnek ilyen rendszereket.
3. A szezonalitás problémája
Egy másik sokat emlegetett érv, amit a helyi étkezés ellen felhoznak, az az, hogy a szezonon kívüli zöldségek és gyümölcsök üvegházi termesztéséhez sok energia szükséges. Például ahhoz, hogy szezonon kívül salátát termesszenek Angliában, több energia szükséges, mint a spanyol saláta Angliába szállításához.
Lehet, hogy ez igaz. Ám tény, hogy a helyi étkezés nem választható el a szezonális étkezéstől. Nem szabadna üvegházi salátát és paradicsomot ennünk, akkor kellene élveznünk őket, amikor szabadföldön teremnek.
4. Az elosztás problémája
A jelen rendszer úgy van felépítve, és úgy hatékony, ha nagy mennyiségű anyagot mozgat a világ körül. Hatalmas raktárakon keresztül juttatja el az élelmiszert oda, ahová szükséges. Ökoszisztémák váltak monokultúrává és helyi piacok szűntek meg annak érdekében, hogy működhessen ez a rendszer.
Kanadában Lori Stahlbrand létrehozott egy alternatív rendszert, és azt állítja, ha 10.000 ember átáll arra, hogy helyi, fenntartható élelmiszert fogyasszon, az 1.000 személyautó forgalomból kivonásával megfelelő mennyiségű üvegházgáz-kibocsátás csökkenést jelentene, és 100 új munkahely létrehozását eredményezné.
Végső soron azzal indokolni az iparosodott, globalizált élelmiszer termelői és fogyasztói rendszer fenntartását, hogy a helyi termelői piacok nem eléggé hatékonyak ahhoz hasonlít, mintha autóbontóba vinnénk autónkat, mert olajcserére van szüksége.
Nem csak arról van szó, hogy helyi élelmiszert fogyasszunk, hanem arról is, hogy azt a helyi termelői piacon vegyük meg. Annak érdekében, hogy ténylegesen megváltoztassuk az élelmiszer termelési és fogyasztási rendszerét, és ne fosszilis (és egyéb) erőforrásokat együnk, át kell gondolnunk, hogy hogyan épülnek fel városaink, hogyan működik a hulladékgazdálkodási rendszer, az elosztó rendszer, és mit teszünk a fejlődő országokkal annak érdekében, hogy szezonon kívüli zöldséget és gyümölcsöt ehessünk. És döntésünket nem alapozhatjuk kizárólag a kis karbon-lábnyomra, bár kétségkívül hasznos mutató.
Azzal tehetjük meg az első lépést, hogy eldöntjük: helyi terméket fogyasztunk, amit helyi termelőtől veszünk meg.
Forrás: http://www.treehugger.com/green-food/stop-eating-fossil-fuels-start-eating-food.html
Kapcsolódó korábbi írásaink: 48. szám (Energiatudatos és felelős élelmiszerfogyasztás), 43. szám (Készüljünk a télre természetesen)