Nincs több kifogás

Több mint 11 ezer tudós figyelmeztetett arra, hogy "Az emberiségre eddig ismeretlen szenvedés vár a klímaválság következtében, ha nem történik nagy változás a globális társadalomban".

"Világosan és egyértelműen kijelentjük, hogy a Föld-bolygó klíma vészhelyzettel néz szembe. Annak érdekében, hogy fenntartható jövőnk lehessen, meg kell változtatnunk, ahogy élünk. Ez azt jelenti, hogy gyökeresen át kell alakítanunk a globális társadalom működését, és a természetes ökoszisztémákhoz való viszonyulását."

A tudósok szerint nincs veszteni való időnk. "A klímaválság itt van, és gyorsabban rosszabbodik, mint azt a legtöbben várták. Súlyosabb, mint vártuk, és veszélyezteti a természetes ökoszisztémák valamint az emberiség fennmaradását."

A figyelmeztetés a BioScience c. tudományos lapban jelent meg, az 1979-ben Genfben megrendezett első nemzetközi klímakonferencia 40. évfordulójára. A figyelmeztetés több tucat tudós együttműködésének az eredménye, amit további 11 ezer tudós a világ 153 országából támogatott. A tudósok szerint a sürgető változások közé tartozik a globális népesség csökkentése, a fosszilis tüzelőanyagok földben hagyása, az erdők kivágásának megszüntetése és a húsfogyasztás csökkentése.

Annak ellenére, hogy mit mondanak a tudósok és velük együtt egyre több gyakorlati szakember, sokan a technológiában bíznak, hogy majd az megoldja a problémát, szerintük csak innovációra, befektetésekre, kutatásra van szükség. A rossz hír az, hogy a technológia önmagában nem elégséges. Főleg nem úgy, hogy igazából a legtöbb megoldás, amire szükségünk van vagy lehet, már rendelkezésünkre áll - "csak" meg kellene valósítani, és használni. Csak...

Ahogy George Monbiot írja, "senki (és semmi - szerk.) nem jön, hogy megmentsen minket. Csak lázadás, felkelés előzheti meg a környezeti apokalipszist."

"Ha csak annyi energiát fektettünk volna a környezeti katasztrófa megelőzésébe, amennyit arra fordítunk, hogy megindokoljuk, miért is nem teszünk semmit, mára megoldottuk volna a problémát." - folytatja Monbiot. "Bármerre nézek, azt látom, hogy az emberek igyekeznek elhessegetni maguktól a környezeti katasztrófa kapcsán felmerülő morális dilemmákat.

A leggyakoribb érv az, hogy "Lefogadom, hogy a tüntetők is használnak okos telefont / elmennek nyaralni / viselnek bőrcipőt." Más szóval, nem hallgatunk meg senkit, aki nem egy barlangban él meztelenül, patakvizet iszogatva. Persze, ha valaki így él, akkor meg azért nem figyelünk rá, mert egy bolondos hippi. Minden hírnök, és minden üzenet, amit közvetítenek valami miatt hiteltelen, vagy azért, mert túl szélsőséges, vagy azért, mert nem eléggé.

Ahogy súlyosbodik a környezeti válság, és ahogy erősödnek a tüntetések, a Fridays for Future (Péntekek a Jövőért) mozgalom illetve az Extinction Rebellion Magyarország (Kihalási Lázadás) megmozdulásai, és ahogy egyre nehezebb nem észrevenni a problémát, amivel szemben állunk, az emberek egyre kreatívabb indokokat találnak arra, hogy becsukják szemüket és ledobják magukról a felelősséget. Az indokok alatt egy mélyen meghúzódó hit van abban, hogy ha tényleg baj van, valaki valahol biztos majd a megmentésünkre siet, "ők" nem fogják hagyni, hogy gond legyen. De nincsenek ők, csak mi.

"A bolygónkra leselkedő legnagyobb veszély az, hogy azt gondoljuk, majd valaki más megmenti…" (Robert Swan)

(Forrás: óriásplakát Máltán)

Aki követte az elmúlt pár év történéseit biztosan látja, hogy a politikusok nem akarnak cselekedni, és stratégiailag sem képesek arra, hogy akár rövid távon megoldjanak különböző krízishelyzeteket, nem beszélve egy egzisztenciális, az egész emberiséget érintő problémáról. Ennek ellenére széles körben elterjedt naivitással állunk szemben, miszerint a szavazás elegendő a rendszer megváltoztatásához. Hacsak nincs mellette tüntetés, nem fogalmazzuk meg pontosan, hogy mit szeretnénk, és nem engedünk teret új politikai erők növekedésének, a szavazás, bár elengedhetetlen, önmagában nem elég erős eszköz.

A sajtó, néhány kivételtől eltekintve, ellenséges a témával szemben. Még akkor is, ha a tudósítók beszélnek ezekről a problémákról, gondosan kerülik a hatalmi kérdések említését, és úgy beszélnek a környezeti összeomlásról, mintha azt valami misztikus, passzív erő idézné elő, miközben mikroszkopikus méretű megoldásokat javasolnak hatalmas, strukturális problémák megoldására. [...]

Nem bízhatjuk a földi élet megőrzését azokra, akik az országot és közbeszédet irányítják, a közgondolkodást formálják. Nincs olyan jóságos hatalom, amely megvéd minket a bántódástól. Nem jön senki, aki megment minket. Így egyikünknek sincs megfelelő indoka arra, hogy kivonja magát az alól, hogy közösen megmentsük magunkat.

A kétségbeesés a visszautasítás, önmagunk felmentésének egy változata. Azzal, hogy széttárjuk a karunkat a ránk váró nehézségek hallatán, elrejtjük és eltávolítjuk őket magunktól, és így a rendelkezésünkre álló lehetőségeket leírhatatlan rettegéssé alakítjuk. Felmenthetjük magunkat az erkölcsi felelősség alól azzal, hogy most már úgyis késő cselekedni, de ezzel másokat ítélünk nyomorra vagy halálra. Ugyanis a környezeti katasztrófa már most befolyásolja az emberek napi életét, és míg a gazdagabb országokban még van lehetőségünk arra, hogy kétségbeessünk, a szegényebb országok lakóinak már ma is napi szinten kell reagálniuk. Mozambikban, Zimbabweban, Malawiban a klímaválság következtében az Idai Ciklon, Szíriában, Líbiában és Yemenben a polgárháború, Guatemalában, Hondurasban és El Salvadorban pedig a terméskiesés, szárazság és a halászat összeomlása miatt kell az embereknek otthonaikat elhagyniuk. Az ő esetükben a kétségbeesés nem opció. A mi cselekvés-képtelenségünk eredményeként ők cselekvésre kényszerülnek olyan félelmetes körülmények között, amelyeket nagyrészt a gazdag világ fogyasztása idézett elő. A kétségbeesés tehát a létező legrosszabb választás.

Ahogy arra Jeremy Lent egy írásában felhívja a figyelmet, valószínűleg már túl késő, hogy megmentsük a világ néhány élő csodáját, például a korallzátonyokat vagy a pompás királylepkét, de, minden kicsi globális melegedés, minden újabb anyagi erőforrás-használat újabb rombolást és veszteséget idéz elő, amelyek közül sokat most még el lehetne kerülni azzal, hogy radikálisan átalakítjuk életünket és társadalmunkat.

A nemlineáris átalakulások mindig meglepetésként érték az embereket. Alexei Yurchak egy könyvében a Szovjetunió összeomlásáról ír, és megállapítja, hogy a rendszer megváltoztathatatlannak tűnt mindaddig, míg egyszer csak szét nem esett. És amint ez megtörtént, visszatekintve az összeomlás elkerülhetetlennek tűnt. A mi rendszerünk - az állandó növekedés egy olyan bolygón, ami nem növekszik - is elkerülhetetlenül szét fog hullani. Az egyetlen kérdés az, hogy ez a széthullás vagy átalakulás tervezetten vagy tervezetlenül zajlik majd. A mi feladatunk, hogy biztosítsuk, tervezett legyen, és gyors. Ki kell találnunk és fel kell építenünk egy új rendszert arra az alapelvre építve, hogy minden generációnak mindenhol egyenlő joga van ahhoz, hogy élvezze a természeti kincsek által szolgáltatott gazdagságot.

Ez kevésbé ijesztő és nagy feladat, mint elsőre látszik. Erica Chenoweth történelmi kutatása rámutat arra, hogy ahhoz, hogy egy békés tömegmozgalom sikeres legyen, a népesség 3,5%-ának kell aktívan részt vennie benne. Az emberek ultra-szociális emlősök, akik egyfolytában, tudatalatt figyelik és alkalmazkodnak a szociális folyamatokhoz. Amint észrevesszük, hogy a helyzet változott, megváltoztatjuk viselkedésünk és az újat támogatjuk. Amikor az elkötelezett és követeléseit megfogalmazó 3,5% egyesíti erőit egy új rendszer kialakítása érdekében, a szociális lavina, amely követi, ellenállhatatlan lesz. Ha feladjuk, mielőtt elértük volna ezt a küszöbértéket rosszabb, mint a kétségbeesés: kishitűséget és visszavonulást jelent."

A Fridays for Future és az Extinction Rebellion aktivistái minden pénteken az utcán vannak, találkozókat, beszélgetéseket szerveznek, csakúgy mint sok civil és egyéb csoportosulás immár évtizedek óta. Hogy kik ezek az emberek? Még egy "ők", akik majd megmentenek minket? Kezdeményezéseik és akcióik akkor lesznek sikeresek, ha mi is csatlakozunk. Akkor fogják csak elérni a kritikus értéket, a kritikus pontot, ha elegen leszünk, akik félretesszük a kétkedést, tagadást és kétségbeesést, és csatlakozunk hozzájuk és mozgalmukhoz. A kifogások keresésének ideje lejárt. A küzdelem, hogy megdöntsük az életet tagadó rendszert, elkezdődött. Ej, nem érünk rá arra már! Csatlakozzunk a klímasztrájkhoz - gyerekeinknek és a jövő földlakóinak nagyobb szükségük van ránk, mint valaha...

 

Vadovics Edina, GreenDependent

Megjelent a Kislábnyom hírlevél 2019. novemberi (116.) számában.

 

 

Az írás a következő két angol nyelvű írás alapján készült illetve azok részleges fordítása:

https://www.theguardian.com/environment/2019/nov/05/climate-crisis-11000-scientists-warn-of-untold-suffering

https://www.monbiot.com/2019/04/20/no-more-excuses/

 

Képek forrása:

GreenDependent ©

https://www.awarenessjunkie.com

The Converging World

transindex.ro

big-fish-little-fish

https://billiontrees.me

 

 

Kapcsolódó Kislábnyom hírlevél cikkek:

Kell ennyi energia?! Az energia-mértékletesség felé

Túllövés Nap, klímaválság - ki mit tehet? Életmódváltó kutatók

Készüljünk a „1,5 fokos életmódra”

Nagy baj van - elhisszük?

„A börtönt is vállalom” – hétköznapi embereket tartóztatnak le a klímatüntetéseken

10 hétköznapi hős, aki nem adja fel a bolygó megmentéséért folytatott küzdelmet

 

Sok-sok kislábnyomos életmód tipp mindenkinek:

http://kislabnyom.hu/kislabnyom-tippek

http://kislabnyom.hu/kislabnyom-tippek-gyujtemenye